Nem akarom, hogy csak a stand-up legyen – interjú Dombóvári Istvánnal

Valószínűleg nem sok ember van kis hazánkban, aki ne ismerné, ne látta vagy hallotta volna már valamilyen formában Dombóvári István humoristát, a Dumaszínház állandó fellépőjét. Önálló estjein is gyakran előkerülő téma a stand-up előtti élete. Vele készített reklámfilmünk forgatási szünetében arra kértem, meséljen a kezdeti elképzeléseiről, nehézségekről, és arról, hogyan jutott oda, ahol most van, milyen céljai, motivációi vannak a jövőre nézve.

Milyen gyerek volt Kisdombi? Mi szeretett volna lenni?

Dombóvári István (Dombi): Nem akartam semmi sem lenni, nem volt markáns elképzelésem. Nem tudom van-e egyáltalán valakinek ilyen, vagy csak a szülők aggatják ezt a gyerekre és aztán mesélik a családnak. Később úgy voltam vele, hogy kéne valami képzettség, hogy haladjanak a dolgok valamilyen irányba, és aztán majd meglátom, mi lesz. Én az érettségemre vártam, hogy jöjjön el, aztán végül a mai napig nem jött el. (nevet) Jóval később, már felnőttként, munka mellett csináltam meg az érettségit, meg a diplomát is, így klasszikus iskolarendszerbe tulajdonképpen nem is jártam. Azt gondolom, nagyon jó dolog, ha az ember olyan állást talál, ami neki tetszik, amit tényleg szeret, de őszintén szólva, az életem elején én oda mentem el dolgozni, ahol munka volt. Nem nagyon volt választási lehetőség a megfelelő képzettség, és sajnos a megfelelő munkahely híján. Hol volt még akkor a marketing, social média, PR? Voltak a fizikai meg a szellemi dolgozók, én pedig lavíroztam egyik-másik irányba.

Milyen munkáid voltak?

Dombi: Leghosszabb ideig kamionrakodó voltam egy húsipari cégnél.

3 műszakban?

Dombi: Nem, állandó délelőttös voltam. Aztán sok év délelőtti munka után egy tésztagyárba mentem, ahol gépkezelőként dolgoztam, ami állandó éjszakai munka volt. Állandó nappal után állandó éjszaka, és egy fagyasztóház után egy tésztaszárítóban. Az éjszakai munka hosszú távon nem embernek való, tönkreteszi a lelket. Nem tudsz helyette nappal aludni, a bioritmusodat nem lehet átverni.Közben szépen lassan építgettem magam. Még mielőtt azt csináltam volna, amit most csinálok, de már kiszakadtam ezekből a „meló-melókból”, volt egy tranzitidőszak. Ekkor a Munkaügyi Központ által támogatott tanfolyamokra jártam.

Miket tanultál?

Dombi: Marketing menedzser, szoftver üzemeltető, ECDL, és multimédia fejlesztő is vagyok. Később nyelvvizsgáztam is a diplomához. Így megkésve szedegettem össze a dolgokat, és mire összejött a teljes portfólió, ami kellett volna ahhoz, hogy egy stabil állásom legyen, addigra jött az, amit most csinálok, amit persze imádok.

Dolgoztál ezekben a szakmákban előtte, vagy csak a papír lett meg róluk?

Dombi: Mindegyikben dolgoztam egy kicsit. Programozni nem programoztam, de nagyon érdekelt a számítástechnika, hajdanán mi még építettük a gépeket, de mára a laptopok lenyomtak mindent. Az első irodai munkám pedig egy azóta megszűnt PR cégnél volt, ahol először gondolkoztunk projektekben. Nem munkaidő volt, hanem csapatok és projektek. Politikai kampányidőszak volt, régen, még 2004-ben, és mivel nem tiltotta semmi, az az érdekes helyzet alakult ki, hogy elvállaltuk a kormánypártot, és az akkori ellenzék egyik jelöltjének PR-ját is. Úgy dolgoztunk, hogy az egyik szobában az egyik, a másikban a másik jelölt kampányát terveztük.

Nem beszéltetek arról, hogy ki mit csinál?

Dombi: Érdekes, mert nem. Mindenki komolyan vette a feladatát. Ez jó időszak volt, még számítottak az ötletek. Azt, hogy hogy fejlődhet az ember a karrierjében lépésről lépésre, én elég szépen megéltem. Tényleg nagyon sok melóm volt. A nagy vágyam persze a tévézés volt, egyszerűen ott szerettem volna csinálni valamit, legyen az bármi, ezért igyekeztem ehhez közeledni. Szinkronizáltam is, igaz csak két napig.

Kit szinkronizáltál?

Dombi: Egy favágóknak szóló reality-sorozatban dolgoztam, egész pontosan ez hangalámondás volt. Magyarországon a szinkronok nagyüzemben készülnek. Olyan is előfordul, hogy még nem érkezett meg a képanyag, és előre küldik a szöveget papíron, és egy time-code fut csak a képernyőn.

És ez jelzi, hogy meddig beszélhetsz…

Dombi: Igen. Úgy kellett megcsinálni, hogy nem volt semmilyen kép. A színészek igazi profik, én csak ott statisztáltam,

Hogyan kerültél végül a tévéhez?

Dombi: Ez nagyon sok lépés volt. Elkezdtem egy másoddiplomát is, a televíziós műsorkészítést, de ezt már nem sikerült befejezni. Mindig érdekelt a kamerának mind a két oldala, az alkotó kreatív rész, és a gyártás is, így igazából vártam, hogy mi jön be előbb. Ha beültetnének egy vezérlőbe, és instruálni kellene a kameramanokat, vagy elővágni a képet, azt is meg tudnám csinálni. De végül bejött ez a stand-up, és elkezdtek foglalkoztatni. Azóta már számtalan műsort csináltam… tényleg nagyon sokat, nem is tudom pontosan, hogy mennyit, és ez számomra mindig érdekes. A tévé egy hatalmas közösség kovácsoló erő.

Lett végül egy szinte saját műsorod is, ami már tényleg a Te személyedhez köthető.

Dombi: Igen, és nagyon jó visszhangja volt, nagyon sokan szerették, a szakmában is és a nézők is. Olyan művészek is eljöttek hozzám, akik amúgy nem járnak ilyen kereskedelmi tévés műsorokba. Jelölték is a műsort egy komoly szakmai díjra, a Televíziós Újságírók Díjára.

Beleszólhattál a műsor készítésébe, például hogy kik legyenek a vendégek, mi legyen a téma?

Dombi: Nem, ez Lovász László projektje, ezt a formátumot ő találta ki, ez az ő dédelgetett szerelemgyereke. Az, hogy ezt rám bízta, egy hatalmas megtiszteltetés volt. Vezetett már talkshow-t korábban, de ezt a háttérből akarta irányítani. Ettől függetlenül biztosan lehetett volna beleszólásom, de én nem szóltam bele, tettem a dolgom. Az ízlésünk, a stílusunk szinte megegyezik, így nem nagyon volt mibe beleavatkoznom. Még a Puzsérra is rábólintottam.

Kipróbáltad a színház világát is, ráadásul gyerekekkel.

Dombi: Igen, a Pumukli még zajlik is, ez a színház legnépszerűbb darabja, a Micimackónak már vége. A gyerekek nagyon más típusú közönség, nekem ez egy újfajta munka, egy nyitás a szóló szereplés, az önálló estek után. Jó érzés volt ennyi idő után megint csapatban játszani, összedolgozni, instrukciókat kérni és elfogadni. Havi egyszer ezt még mindig tudom vállalni. Járjuk az országot a társulattal, ahová hívnak, és ahol meg tudjuk valósítani, oda elmegyünk.

Van még olyan, amit eddig nem csináltál, és kipróbálnád? Akár színpad, akár valami teljesen más?

Dombi: Teljesen mást nem tudnék csinálni, és nem is akarok. Hasonló dolgokban gondolkodom, vannak műsorötleteim, amikkel házalok. Inkább kipróbálnék valamit, ami teljesen saját. Nem egóból, de jó lenne ezt is megpróbálni. Jövő ősztől tervezek például egy élő talkshow-t. Igazából bármi lehet, ami nem stand-up. Nyilván ez a fő csapásirány, és így ismertek meg, de nem akarom, hogy csak ez legyen. Ezen kívül készül a negyedik könyvem, és a következő önálló estem, a „Kettős-kereszt, vagy amit akartok”, és év végén ezzel indulok majd turnéra.

Olyannak tűnsz, mint aki mindig töri valamin a fejét, mindig van egy újabb ötlet a tarsolyában.

Dombi: Igen, mindig zizeg valamin a fejem.

És mintha mindig megtalálnád a megvalósításhoz vezető utat…

Dombi: Nem is az utat, inkább a megfelelő fiókot, ahová ez jó lesz. Szeretek a rádióban is dolgozni például. Igyekszem mindig képezni magam, figyelni.Jártam beszédtechnikára, a mai napig járok angolra is önszorgalomból. A múltkor például felkértek… vannak még diafilmek, tudtad?

Igen, a lányaimnak is szeretném majd megmutatni a családi gyűjteményt.

Dombi: A diafilmgyártó minden hónapban tart egy eseményt, ahol ismert szinkronszínészek olvassák fel a mesefilmeket egy moziban, nagyvásznon. Ez is nagyon érdekes volt. Sok helyre hívnak, rengeteg felkérést kapok.

Mindenhová mész? Vagy szelektálsz valami alapján?

Dombi: Meg kell találni azt a feladatot, amibe bele tudom integrálni magam. Nem vállalok el úgy promóciót sem, hogy ha nem tudom kötni valahogy magamhoz. Nagy felelősség van ám ezekben. Én sokáig csak mentem előre, nem láttam, hogy ennyien jönnek utánam. Valamilyen felkérés mindig van, és csak nagyon szépen szabad nemet mondani. Nem vállalok már például privát fellépéseket sem, csak színházban, plakáttal, olyan nézőkkel, akik eldönthetik, hogy engem akarnak-e látni. Kell egy fék, nem kell túltengeni. Régen csináltam ezt, és nem volt jó. Most sokkal jobban tudok fókuszálni, és meg kellett tanulnom nemet mondani.

A Cvonline.hu felkérését miért vállaltad?

Dombi: Van nekem egy menedzserem, a Judit, hozzá fut be minden ilyen megkeresés. Át szoktuk ezeket beszélni, neki általában nagyon jó elő-benyomásai vannak. Az álláskeresést segíteni viszont fontos és jó dolog, de ez egy szolgáltatás, és egyszerűen megtetszett. Az ember nem akarja szégyellni, amit csinál, erről van ám szó. Nem csak az a lényeg, hogy kapok érte tiszteletdíjat, nekem ott lesz a fejem, meg a nevem, és nagyon nem mindegy, hogy mivel kötik össze. Napi szinten állok a színpadon, és érzem a közönségen, ha mondjuk valakire rosszat mondtam, és ezért haragszik rám, vagy ha valami jót mondtam, akkor velem örülnek. Erre oda kell figyelni, mert felelősséggel tartozom, és ezt nem rontanám el valami bődületes baromsággal. A Félkövér című könyvemben le is írtam, hogy egyszer egy gyógyszergyár felkért, hogy reklámozzak aranyér tablettát. Az akkori önálló estemben volt egy urológiás blokk, gondolom ezért. Judittal elmentünk a megbeszélésre, de igazából csak azért, mert azt hittük, hogy ez valami átverés. Az a mondat leírva, hogy „lehetnék az aranyér hivatalos arca” legalábbis ezt sugallta. Ez utána évekig zakatolt a fejemben. Elmentünk a megbeszélésre, és kiderült, hogy teljesen komoly. Szóval ilyet biztos, hogy nem csinálok.

Akkor tehát morális alapon döntesz?

Dombi: Igen, ez a legerősebb. Természetesen van egy anyagi faktora is, nem tagadom. Emellett Judittal mindig mérlegeljük, hogy az, amit ajánlanak, nekem rövid és hosszútávon árt-e, vagy használ. Ebben az értelemben mégsem morális döntés ez, inkább valahol PR. És természetesen van olyan felkérés, aminél egyből látni, hogy ezzel a lehetőséggel inkább nem szeretnék élni.

Méltatlan?

Dombi: Igen-igen. Vagy egyszerűen én mondom azt, hogy ez nem jó ötlet. Olyan is volt már, hogy ajánlottam magam helyett valakit. Megfigyeltem, hogy általában nagyon nehezen fogadják el az emberek, ha valaki nemet mond nekik. Visszatérve a Cvonline.hu-val való együttműködésre, a legfontosabb, hogy ez egy pozitív üzenetű dolog. Az álláskeresésben mindenki érintett valamilyen formában. Van, aki állást keres, van, aki pedig munkaerőt. Jó hogy van egy olyan platform, ami sikeresen, hozzáértő módon összehozza őket. Ez egy jó dolog, e mellé érdemes odaállni.

Kattints, és nézd meg Dombival készült kisfilmjeinket ITT!