Így találtam a munkámat – tanulságos történet

Attól tartok rengeteg embert megsértek, ám vállalom tetteimért a reám mért valamennyi ódiumot. Nevem Kovács László, életkorom – jelenleg – 46 év.

Tudom, nem egy „nagy durranás”, két diplomám van.

 2005. november 30-án átszervezés miatt szűnt meg a munkaviszonyom. Eskü alatt ki merem jelenteni, hogy nem azért szűnt meg a munkaviszonyom, mert egy gané, egy semmirekellő, egy ingyenélő valaki lennék. Ergo: kirántották alólam a talajt. És volt 2005. december 1-je!

 Különösebben nem izgultam, mert a végkielégítésből, meg a novemberi fizetésemből urasan voltam képes megélni decemberben, majd 2006 januárjában, illetve februárjában.

Ma már tudom, elvakultan, beképzelten, vagyis anakronisztikusan gondolkodtam. Ugyanis azt gondoltam kétdiplomás mérnökként, hogy az akkor majd’ 40 éves életkorommal, illetve a két diplomámmal, valamint a gyakorlatommal tarsolyomban, kapós leszek, vagyis pillanatok alatt „elkelek”.

Én naiv! Egyetlen egy dolgot hagytam ki a számításból! Mégpedig azt, hogy időközben kitenyésztésre került egy neofita szakma, a HR. Azt kell, hogy mondjam – horribile dictu – ez egy szörnyen szörnyű, és a végletekig öntelt, valamint beképzelt szakma. Szakma? Valami. Valami, ami mindenről szól, csak a lényegről nem. Minden bizonnyal, a megálmodói jó szándékú emberek voltak, ám ebben is, mi magyarok „pápábbak voltunk a pápánál”, vagyis alaposan túllőttünk a célon!

Bár a HR magát „támogató funkciónak” tartja magát, miközben arról szól minden cselekedete, hogy igazolja egy valójában nem is létező munkakör, foglalkozás, hivatás „életművét”, amelynek egyetlen néven nevezhető célja a „hivatás” cezaromániájának és a súlyosan beteges komplexusainak zárt rendszerének minden áron való titkolása. És ezért írtam, hogy biztosan sokakat megbántok észrevételemmel, mert – és idézem a nagyszerű Albert Camus-t –, „a bűn az erényt szólítja fel először önigazolásra”.

Miért is írtam ezeket a gondolatokat?

 

Mert hosszú évek keserű tapasztalatai alapján a következőkre jöttem rá.

Önök szerint egy 12 éves gyermek lehet-e nemzetközi sakknagymester? Én kapásból állítom, hogy nem. Ugyanakkor, ha megtekintjük a sakknagymesterek nyilvános névsorát, azt látjuk, hogy rengeteg 12 éves gyermek szerepel különböző, előkelőbbnél előkelőbb Élő-pontszámokkal. (A sakkozók minősítésének elvét egy magyar matematikus, bizonyos Élő Árpád professzor dolgozta ki.)

Miért is van ez a helyzet? Mert korábban könyvekből megtanult, sakk-klubokban tökéletesített tudással sakkversenyeken lehetett Élő-pontszámokat gyűjteni. Ma meg különböző számítógépes sakkprogramok, internetes sakkversenyeken is lehet Élő-pontszámot gyűjteni. És az a 12 éves gyermek, aki így szerez különböző mesteri fokozatokat, az nem egy versenyszerűen sakkozó valaki, hanem megtanulja, pontosabban kitapasztalja, hogy hogyan lehet azzal a bizonyos sakkprogrammal szemben eredményt elérni. Egy valós, hús-vér nemzetközi nagymesterrel szemben könyörtelenül elvérezne.

Nos, kérem! Az állásinterjúnak nevezett színjáték is valami ilyen, valami ehhez hasonló. Senki ne mondja, hogy ott a szakmai alkalmasságot állapítja meg az interjúztató! Ott – és könyörtelenül – csak azt mérik, hogy az adott folyamatban képes-e eladni magát a jelentkező, vagy sem. (És ezt a tényt maguk a fejvadászok is elismerik, amikor azt mondják, hogy a meghirdetett állások 80%-át rövid időn belül újra meg kell hirdetni, mert a pályázó végső soron nem felelt meg a munkáltató elvárásainak.)

Tehát, mit is kell csinálni?

 El kell kerülni a HR-t

A HR minden bizonnyal egy magasan képzett valaki, aki a tudás azon szintjén és színvonalán leledzik, hogy már neki nem is kell ismerettel rendelkeznie ahhoz, hogy egy-egy meghirdetett állás kapcsán mik is lehetnek az elvárások, az igények.

Ők kérnek egy „jó” önéletrajzot. Csak éppen nem tudtam öt és fél év alatt kideríteni, hogy pontosan milyen is egy jó önéletrajz. A fogalomtisztázás nem a HR sajátja. Ők rajongásig szeretik a (az):

• eufemizmust;
• a ködös fogalmazást;
• az angol, vagy német nyelvű megnevezések, meghatározások automatikus és monoton tükörfordítását, amely – bár évszázadok óta él és létezik megfelelő magyar műnyelv, nyelvezet, vagy meghatározás – számukra smafu;
• az önfelmentést, és önigazolást, amely sehová nem vezet, ám nekik jogukban áll, nekünk a pályázóknak viszont olyannyira kerülendő, hogy ha netán mi ezen eszközöket használnánk, akkor az halálos bűn, megbocsáthatatlan vétek lenne, annak számítana;
• az egyszerű, inkább standardnak nevezhető sablonkérdéseket, amelyek a külső szemlélő számára sehová nem vezetnek, ám ők messzemenő következtetéseket vonnak le.
• ők minden további nélkül elvárják, hogy mi, mint pályázók a tisztán-pusztán jeligés, vagy „csak” hivatkozási számú álláról, és munkáltatóról mindent tudjunk, ők viszont nem veszik maguknak a fáradságot, hogy némi ismeretanyagra tegyenek szert – esetemben – egy mérnökkel szembeni elvárásokról, követelményekről.
• így nem is csodálhatjuk, hogy nekik minden 40 fölötti, többdiplomás valaki „öreg és túlképzett”.

 

Ha valaki nem budapesti – budapesti szóhasználattal élve „vidéki” – akkor nagy ívben kerülje el a budapesti fejvadász cégeket. Ugyanis – a 90%-ban Jásznagyanyámhónaljáról, vagy Büdösbürgözdről származó, undorítóan affektáló, csak és kizárólag Agézával, Ajánossal, Azandrással, Amáriával, Akatalinnal társalgó, a nyolc kerületben, a kőrúton, a pósta mellett lakó – nemhogy nekifutásból, hanem helyből lenézi azt a hitvány porhüvelyt, aki Budapestre „csak” vendégként jár.

 Bérigény

Ez egy orosz rulett. Gyakorlatilag senki sem képes az elvárásokat, a követelményeket, a körülményeket, a feladatokat tisztázni, ettől függetlenül azonnal elvárja, hogy a pályázó képes legyen egy, lehetőleg neki tetsző – értsd minimálbérnek megfelelő – bérigényt mondani.

A napnál világosabb, hogy a legtöbb munkáltató „nyálafolyós konzumidiótának” minősülő „munkaerőállatokat” szeretne alkalmazni, akik önként dalolva hajlandóak napi 24 órát 0 bérért dolgozni.

Ha az interjúztató nő

Mielőtt bárki bármilyen nemi diszkriminációra gondolna, meg kell vallanom, tapasztalataim alapján a nők soha nem tudnak rendesen kérdezni. Másként és másképpen fogalmazzák meg a kérdéseiket, mint ahogyan azt a férfiak képesek felfogni, reagálni rá. Ráadásul tízből kilencszer úgy teszik fel a kérdéseiket, hogy az nem fogható fel másként, minthogy „a hátsó ajtón” keresztül szeretnének bejönni a házba, a helyiségbe. Vagyis, teljesen más aspektusból kérdeznek, és teljesen másként reagálnak a kérdésekre, mint a férfiak. Ráadásul fokozottan hajlamosak a sértődésekre. A magyarázatát vagy az okát nem tudom ennek, ám szomorúan kellett konstatálnom, hogy a megállapításom sajnos igaz.

Tehát, mit is kellett tennem?

Valamilyen olyan álláshirdetést kellett találnom, amely egyrészt közszféra, másrészt nem HR-nél kell interjúznom, ellenben egy férfinél, aki majdhogynem annyi idős, mint én, és minimum egy diplomával többje van, mint nekem.

Így aztán egy szakközépiskolában tanítok. Műszaki tárgyakat. A bér nem sok, ellenben van. Ami meg hiányzik, azt valahogyan előteremtem, hiszen egy gyártási háttér nélküli mérnökként mindig akad némi „aprópénz”, amely így már eléggé jótékony hatású.

Nekem így sikerült elhelyezkednem.

Kovács László

Debrecenből, gyalog