Egy átlagos, de jól működő önéletrajzzal rengeteg állásinterjú-lehetőséget kapnak azok az emberek, akik sok releváns tapasztalatot, sok tudásanyagot tudnak az álláspályázati anyagban felsorolni.
Majd állásinterjún, assessment centeren jól szerepelnek, néha a teszteken 100%-ot is elérnek. És nem kapják meg az állást, sorozatosan kapják a negatív visszajelzést: „köszönjük, de nem Önt választottuk!”
Először értetlenül szemlélik, mi történik velük, majd – mivel elég okosak ahhoz, hogy felmérjék, ezt nem tudják megoldani – segítséget kérnek. Akik eljutnak hozzám, azokkal egy erre kidolgozott folyamat szerint veszem végig azt, amit valószínűleg nem jól csinálnak – pedig, ha szigorúan, tankönyvi módon szemléljük az álláskeresési tevékenységüket, azt teszik az álláskeresésben, amit kell. Jó álláspályázatot írnak, jól szerepelnek interjúkon.
A megoldás kulcsa vágyaikban, céljaikban van. Valamiért azt gondolják, hogy a motivációs levél template-ekben látott „tudásom folyamatos fejlesztése” és a „meglévő tudásom kamatoztatása” az, amit elvárnak a munkáltatók.
A munkáltatók pedig ijedten nézik a hozzájuk állásinterjúra érkező Supermant. Az állás, amit megpályázott, alig több, mint betanított adminisztráció, bár a menő „analyst” néven emlegetik a pozíciót. Valójában érettségivel, kicsit erősebb felhasználói ismeretekkel ezt a munkát el lehet látni, sőt az elvárt nagyon erős angol nyelvtudás helyett is elég egy középszintű, bármit megértő nyelvismeret, tárgyalni, stratégiát alkotni úgysem ebben a pozícióban kell, pláne nem idegen nyelven.
A Superman álláskeresőkkel első körben azt elemzem ki, hogy milyen állásokra jelentkeznek, majd megtanítom őket az álláshirdetések valós értékelésére. Ismerjük fel, ha olyan feladatokat írnak, amihez az eddigi tapasztalatai hasonlítanak ugyan, de az új helyre érkezve inkább csak a rutin lesz fontos, mert a folyamatokat úgyis „nulláról” kell tanulni.
A második feladatom, hogy elhessegessem azt a gondolatot, amit a problémájukra „megoldásként” találtak ki: biztos a személyiségükkel van baj! A többségük a kétségbeesettségen kívül semmilyen káros, elviselhetetlen személyiségjegyet nem mutat, valójában semmi baj sincs a személyiségükkel. Olyan emberek, akikkel jó társalogni, jól lehet együttműködni.
A vágyaikat, személyes ambícióikat viszont már annyira behálózta az elvárt „tudásom fejlesztése”és „tudásom kamatoztatása”, hogy szinte meg sem tudják fogalmazni, mit is akarnak igazán. Azt ő maga sem hiszi el, hogy életcélja, hogy „analyst” pozícióban még jobb, még szofisztikáltabb excel táblákat gyártson… Eddig is jól csinálta, ezután is jól fogja, nincs is benne fejlődési lehetőség – és ezt a munkáltatók is tudják. Tehát, ha fejlődni akar, ez az állás nem lesz neki jó. Hosszas beszélgetések után kiderül: dehogy akar ő fejlődni, ha az az excel tábla funkcionális, akkor jó, tényleg nincs, amitől jobb lehetne az ember, aki létrehozta. Tehát, mik a vágyai? Ha kiszabadul a munkáltató vélt elvárásaiból, mit is kívánna magának? Kiderül, hogy a hobbiját, egy gyerekkori álmát valósítaná meg inkább, professzionális szinten űzné a sportot, amit most hobbiként csinál, akár tanítaná is. Így lesz például a várostervező mérnökből jógaoktató a beszélgetéseink nyomán. Megint más felismeri, hogy ő társadalmi változásokat akar, fontos neki egy társadalmi csoportért dolgozni. Végül kivesszük a hamis, fejlődést tárgyaló vágyait az önéletrajzból, kitaláljuk azokat a kommunikációs paneleket az állásinterjúra, amivel el tudja mondani: neki pl. a sérült gyerekek segítése az egyik legfontosabb célja, mert személyes motivációja (pl. egy rokon sérült gyermeke) erre sarkallja. Emellett persze nagyon tud excel táblákat gyártani, érti is mi van benne, szívesen el is adja ezt a tudását, szívesen dolgozik benne napi 8 órát. De szabadidejére keresünk egy nonprofit szervezetet is, ahol a többi céljáért tud dolgozni. Ezzel előbbrejut mindenki: a munkáltató megnyugszik, hogy a Superman boldog lesz az állásban, amit ő kínál, mert egyébként van még olyasmi az életében, amiben megvalósíthatja magát.