Még tanulmányaim során mesélt egy szervezetfejlesztő tanár egy történetet: egy adott multicég magyarországi leányvállalatánál indokolatlanul nagy volt a fluktuáció. A rendszerváltás után jártunk nem sokkal, nem nagyon ismerték még a versenyszféra működését az akkori cégvezetők, tudták, hogy ez probléma, csak azt nem értették, mi a baj.
A kollektíva jó volt, a hangulat a cégben optimista volt, szép új irodabútorok érkeztek, modern gyártócsarnok, szervezett, kiszámítható munkarend volt. Az újdonsült, piaci környezetben tapasztalatok híján szerencsétlenkedő vezetők az anyavállalat segítségét kérték, és megdöbbentő módon nem tanulmányokat, tanácsokat, irányelveket kaptak, még csak nem is vezetői szigort, hogy „tessék megoldani”, hanem egy pszichológust rendeltek ki. Jött mindenféle kérdőívekkel, beszélt néhány emberrel minden részlegről, a dolgozók pedig már rettegtek: jóég, el fogják veszíteni ezt a jó kis állást, valami nagy baj van. Kiderült, hogy a probléma jórészt az addig szokatlan munkakultúrából adódott, amit bevezettek tankönyv szerint. Alapvető hiba nem is volt, mégis olyan szorongás lett úrrá mindenkin, hogy inkább elhagyta a céget – mert már lehetett. Mi okozta a szorongást? Nem voltak ismertek a pontos elvárások, és a szép új munkakörnyezet bizony szép volt és új, de kényelmetlen. A munkahelyek átrendezése, az elvárások tisztázása, a menetrendszerű visszajelzés adás – még sablont is kaptak hozzá a vezetők, hogyan kell ezt jól csinálni! – 1 éven belül javított a helyzeten az a javaslatcsomag, amit a pszichológus tett le. Az ember, mint humán erőforrás teljesen másképp „működik”, mint minden más a gazdasági környezetben. Ezt a tudást így szerezték meg e cég vezetői… Még éppen időben, hogy virágzó cég lehessen abból, ami enélkül a jó lehetőségek mellett is elbukott volna. És ahogy ez sok nagyvállalattal akkoriban meg is történt.
Mik ebből a tanulságok?
Hogy a munkakörnyezetre, a visszajelzések milyenségére és az elvárások pontos ismeretére minden munkavállalónak szüksége van. Neked is. Azaz állásinterjún ezek meglétéről meg kell győződni.
Visszalépve egyet, amikor a címbéli kérdést teszem fel az álláskeresőknek, nem kapok konkrét válaszokat. Megbecsülést, jó csapatot emlegetnek, de önismeret kell ahhoz, hogy tudjuk: mit jelent számunkra a megbecsülés. Nem biztos, hogy a heti menetrendszerinti beszélgetések a vezetővel jó érzéssel töltik majd el. Lehet, hogy szorongva fogja nézni a naptárt, órát, mikor jön el a pillanat. Nem biztos, hogy a csillivilli iroda lenyűgözi, és szeret majd benne dolgozni – volt álláskeresőm, aki boldogan fogadott el egy ilyen helyen állást, majd nem értette, mi a problémája, de nem szerette. Végül rájött: nem nyithatók az ablakok! Bezárva érezte magát, és amíg ez nem tudatosult benne, változtatni sem tudott rajta (végül egy másik asztal, az épület más részében megoldotta minden baját…).
Egyáltalán hogyan lehet jól erre a kérdésre válaszolni?
Az álláskeresők többségének ezernyi – főleg megélhetési gondja van, ilyenkor nem a lelki jóllétét tartja a legfontosabbnak egy munkahelyen. Ezek érthetők, mégis, tudni kell, hogy csak időlegesen enyhülnek az anyagi gondjai, ha egy rossz munkahelyen köt ki. Majd, kudarcként éli meg, amikor azt látja, hogy ez hosszútávon mégsem megoldás.
A megoldás, hogy az elvárásaidat legalább magadnak, akár egy papíron listázd ki: a munkakörnyezet, a vezetői kapcsolattartás, a visszajelzések, amiket elvársz, legyenek konkrétan leírva. Ez egy állásinterjún is sokat fog segíteni, mert tudod, miket keress, mire kérdezz rá.
JobAngel
JobAngel cikkei minden olyan kérdésre választ adnak, amely az álláskereséshez kapcsolódik. Nézz szét közöttük, tudd meg mi a fontos egy állásinterjún, mit kell tudni a próbaidőről, vagy, ha nem kaptál meg egy állást, hogyan tudsz talpra állni és újult erővel belevetni magad a munkakeresésbe.