Munkát akarsz? Írj naplót!

Munkakeresési mizériám közepette kénytelen voltam „szakemberhez” fordulni.  A jól megalapozott indokom az volt, hogy megóvjam magam a teljes összeomlástól, és az állásinterjúkon kiprovokált kínos jelenetektől. Szakembernél tett látogatásom előtt ugyanis már két ízben nyíltan könyörögtem, hogy adják nekem a pozíciót. No, nem azért, mert én vagyok a legalkalmasabb, mindenki ezt próbálja magáról sugallni. Én a szociális helyzetemmel és a lelkiállapotommal operáltam. Így utólag be kell látnom, nem hogy nem volt célravezető, sőt kimondottan kellemetlen megnyilvánulásnak értékelték, ezért 3 perc múlva már újra az épület előtt találtam magam.  Talán ez volt minden idők legrövidebb állásinterjúja.

Na, itt határoztam el, hogy még mielőtt „Adjatok munkát!”- táblával a nyakamban az utcán ámokfutnék, elmegyek egy pszichológushoz. Amolyan sztk-s kivitelben, mert egy munkanélküli számára költségkímélő kell legyen még a segítségkérés is. Végül egy pszichiátert találtam, aki épp rendelt. Nem izgattam magam, az orvosi segítség miatt, hisz könnyen lehet, hogy patológiás eset vagyok, akkor meg úgyis orvoshoz irányítanak. Vágatlanul másfél óra ücsörgés a soromra várva, elég idő volt ahhoz, hogy feltérképezzem a szintén meggyengült idegrendszerű sorstársaimat a váróban. Vegyes társaság, a kamasz gyermekétől kiborult anyától kezdve a hipochonder agglegényig.
Az olajos festékkel felújított falon lélekölő képek, ami a depresszió és egyéb mentális betegségek színes palettáját hivattak demonstrálni. Gyógyszerkészítmények, melyek kellőképp leszedálják a rászorulót ahhoz, hogy ne gondolkodjon a problémái megoldásán.
Lelki eligazításhoz képest elég gyorsan haladt a sor. Azt már előre tudtam, hogy nem vár a rendelőben kanapé, ahol megoszthatom a terapeutával szerencsétlen sorsom változatos fordulatait, de arra nem számítottam, ami valójában bent várt.
Egy emós stílusban önkifejező 20 éves lányka után kerültem sorra.

Az ügyeletes pszichiáter inkább hasonlított McGalagony professzorra, mint egy együttérző szakemberre. Mivel végig attól féltem, hogy elrepül, hadarva adtam elő a nyomoromat.

Határozottam leintett, és 10 perc adminisztrációt követően, felszólított, hogy most mondjam, mi a panaszom.  Aludni tudok? Vannak rosszulléteim? Szívdobogás? Szédülés? Hányás? Hasmenés? Reszketés? Félelmek? Huh… Ezek közül egyik sem jellemző. De rossz a kedvem, sírógörcsök gyötörnek és kilátástalanság érzés.  Xanax? Néha nem ártana. Ír azért. Szinte suttogva ellenkeztem, hogy azt még nem próbáltam, a homeopátia híve vagyok. Rövid feltérképezés után, Minerva levette a szemüvegét, és előállt a megoldással

Naplót kellene vezetni. Az érzéseiről, gondolatairól, a napi teendőiről. Mindent írjon le, ami eszébe jut. Két hét múlva találkozunk. Időpontot kint tud egyeztetni.

Napló a stressz ellen

A terápiás beszélgetés ezzel lezárult. Felvette a szemüvegét, és minden figyelmét a számítógép monitorjának szentelte. Megköszöntem, bólintott, majd felálltam és kioldalogtam a szobából.

Hazaérve az a nevetséges ötlet, hogy írjak naplót, már nem is tűnt annyira gáznak. 

Eszembe jutott a Csak egy kis pánik egyik jelenete, ahol  Robert De Niro méltatja a pszichiáterét, Billy Christalt:
„ Maga, maga… Doki! Maga nem semmi, maga tud valamit!!”

Kerestem egy füzetet.  Felírtam az első dátumot. 2012. január 19. És alá? Nincs munkám. Szomorú vagyok. Mit írhatnák még? Talán a nagyon szomorú, az kissé hangsúlyosabb. Vagy a roppant szomorú.  Tegnap eddig jutottam. De ma már tettre készebbnek érzem magam! Itt ülök a naplómmal, és mindjárt írni kezdek. Végülis nem írhatom be minden nap a naplómba, hogy szomorú vagyok… Szépítek egy kicsit. Teleírom programokkal, amiken részt szeretnék venni, helyekkel, ahová el szeretnék menni, és pontos leírással a munkámról, amit végezni szeretnék.  Kiszínezem foresztgampos szerencsével, és aztán hátha. Van 2 hetem.

A mai napom mindenképp jobb, mint a tegnapi. …

 kata