Így találtam a munkám…olvasói történet 6

Szabó Viktória vagyok, és 2 éve értékesítőként dolgozom.

Az én történetem a merészségről szól.

A főiskolán- végzősként- az egyik tanárunk javasolta, hogy küldjük szét az önéletrajzunkat az általunk kiszemelt cégekhez, egy kísérőlevéllel, amiben nagyjából az áll, hogy: tetszik a cégstruktúra, a csapat stb. és szeretnék az önök cégénél dolgozni, ezért ha megüresedés lenne, vegyék figyelembe az önéletrajzomat… így is tettem, elküldtem kb 12 cégnek az önéletrajzom, ebből 2 fel is hívott, és megbeszéltünk egy személyes találkozót.

A két cég közül az egyik nagyon tetszett, de ott nem volt megüresedés, csak találkozni szeretett volna a HR-es velem. Jó volt a hangulat – ennyit azért  észre lehetett venni a cég életéből abban a fél órában, amit ott töltöttem. Megígérték, hogy jelentkeznek, amint lesz valami lehetőség. Aztán semmi. Teltek a hetek, én nem akartam túl rámenős lenni, ezért nem hívogattam őket. Egyszer aztán megláttam, hogy hirdetnek egy értékesítői pozíciót. Nagyon mérges lettem. Nem tudtam mit tegyek: küldjem el újra az önéletrajzomat, vagy felhívjam számon kérni a HR-est? Ez utóbbit választottam.  Kiderült, hogy nem feledkeztek el rólam, de várták, hogy ha annyira náluk szeretnék dolgozni, akkor majd jelentkezem “hivatalosan” is. Behívtak, újabb elbeszélgetés, az ügyvezető jelenlétében, majd semmi. 1 hétig nem jeleztek vissza. Újra telefonáltam. És akkor közölték velem, hogy megkaptam a munkát. Azóta ennél a cégnél dolgozom. De máig nem derült ki, hogy mikor jelentkeztek volna, ha én nem hívogatom őket. Azt gondolom, hogy talán nem is engem választottak volna, ha nem hajtom ennyire a dolgot.

Mindenki írt tanulságot, ahogy látom az előző történeteknél. Az enyém az, hogy kicsit rámenősnek kell lenni, hogy lássák, pontosan tudjuk, mit szeretnénk.

Üdvözlettel,

Viki