Volt már részed mobbingban?

Nálunk a munkahelyeken még nem figyelnek oda különösebben a mobbing, a munkahelyi pszichoterror , az irodai diszkrimináció által okozott károkra. Ezért aztán a megelőzés sem célja még az illetékeseknek. A jövő szempontjából azonban a gazdaság növekedéséhez elengedhetetlen az emberi tényező megóvása – vagyis a dolgozó testi, lelki, szellemi, ökológiai, és szociális egészsége. Egyre fontosabbá válik tehát az együttműködés, a tettrekészség, a kreativitás, a félelem nélküliség, a felelősségtudat. Mindez jól hangzik, amolyan „ nyugati” szellő érzetét kelti. De a valóság az, hogy még rögös az út a búvópatakszerű és a nyílt fúrásoktól a szociális egészségig, és a hatalmi harcoktól vezérelt rosszindulat megszűnéséig. És ugyan mit lehet addig tenni?

Bűnös vagy, vagy áldozat?

Ha jobban belegondolok, nekem is volt a pályafutásom alatt (ami esetemben inkább “pályaácsorgás”) mindkettőre példa.

Volt olyan hely, ahol újoncként, betanítás nélkül dobtak a mélyvízbe, és a kollégáim roppant szórakoztatónak találták, ahogy információk híjján próbálok eligazodni a  rendszerben, természetesen hibát hibára halmozva.  Megoldhatatlan feladatokat bíztak rám, eldugták a munkámhoz szükséges szerződéseket, okmányokat, amiket aztán napokig kereshettem. Természetesen kollektív üldöztetésemre a főnököm is áldását adta, hiszen minden akcióm után azonnal küldték a lealázó e-maileket, amiket titkos másolatban a főnöknek is cc-ztek.  Olyan volt, mint a kopaszok beavatása a katonaságnál. A hátam mögött kinevettek és élvezték a nyomoromat.

Aztán, ahogy telt az idő, lassan eligazodtam a rendszerben, sőt, voltak sikeres projektjeim, de soha nem felejtettem el, mit kellett kiállnom. Az első adandó alkalommal tovább álltam.  Bevallom, előtte még beszálltam egy harmatnyit az utánam jövő megdolgozásába. Nem aktívan, csak sunyi módon, mégpedig azzal, hogy hallgattam, és tétlenül néztem, a kínlódását.  Máig nem értem miért. Talán a csordaszellem miatt? Vagy mert csak így tudtam elégtételt venni az engem ért megaláztatásokért?

Mindenki egy ellen

Kudarc? Igen. Még ma is emlékszem minden egyes gyomorideggel kelésre, és minden egyes késő esti kétrétgörnyedt, önbizalomhiányos hazavánszorgásomra.  Tanultam belőle? Aligha. Hacsak azt nem, hogy az emberek milyen gonoszak tudnak lenni, és mennyire féltik a pozíciójukat.
A fiatal munkaerőt, pedig elég sok helyen próbálják kifúrni az idősebbek.
A mobbing jelenséget leginkább nagyvállalatoknál, illetve olyan munkaköröknél figyelték meg, ahol a munka teljesítményorientált. A verseny hevében ugyanis gyakrabban inzultálják egymást a hasonló feladatot végző kollégák. Mindenki egy ellen. Hisz az igazi terrorhoz a közösség ki nem mondott megállapodása szükségeltetik, a betolakodónak, vagy alkalmatlannak aposztrofált áldozattal szemben.
Tehettem volna valamit a módszeres kikészítés ellen? Nyilván, csak akkor még  azt nem tudtam, mit. Egy európai felmérés szerint minden tizedik alkalmazott volt már munkahelyi „fúrásnak” kitéve.  Mindenkinek van legalább egy olyan kollégája, akit nem csíp, sőt olyan kolléga is akad, akinek már a lénye is irritáló számunkra. Az ilyen delikvensekkel való parázs vitáink, a verbális adok-kapok  még nem a munkahelyi mobbing kategóriájába tartoznak, inkább csak a személyes feszkó témakörébe.
A munkahelyeken nem ritka a diszkrimináció, a megfélemlítés, a szóbeli atrocitás, sőt, az esetek öt százalékában fizikai támadás is történhet. (Talán felpofozzák,  fellökik, megrúgják a kollégát…)

A munkahelyi pszichoterror irigységből, gyűlöletből, elégedetlenségből, tehát minden esetben negatív érzelmekből fakad.  És állítólag legtöbbször nincs racionális oka! Ebben az eseten a munkatársaink és a főnökünk, csak szadista hajlamaikat kívánják rajtunk kiélni. Beosztástól, és nemtől függetlenül. De azért szerintem az evolúciós kiválasztódás itt is érvényesül. Az idősek, vagy legfiatalabbak többször esnek áldozatul. A leépítések, a munkanélküliségtől való félelem, a túlterheltség, a kollégák közötti versengések vezethetnek a pszichoterror kialakulásához. A vezetők éppen ezért kulcsszerepet játszanak a folyamatban, hiszen egy alkalmazottat csak úgy lehet módszeresen kikészíteni, ha közvetlen felettese is benne van a „játékban”. Nélküle nem mérgesedhetne el a helyzet, hiszen az ő részvétele, illetve „jóváhagyása” törvényesíti a kezdeményezést. A mobbing elleni küzdelemben tehát óriási szerepük van a főnököknek, hiszen elsősorban ők akadályozhatják meg az indulatok elszabadulását.

Mit tehetsz, ha te vagy soron?

Ha erős személyiség vagy, akkor „keresztapásan” felveszed a kesztyűt. Ezzel lehet, hogy csak gerjeszted a folyamatot, de nagyobb esély van arra, hogy egy idő után már nem lesz izgis téged szapulni, és elhal a nagy elánnal beindult tortúra.  Vagy nem… És te,  legalább emelt fővel,  tovább állsz.

Egy biztos: ha újra ilyen helyzetbe kerülnék, már nem hagynám magam belevonni a konfliktusba. Távolságtartóan és higgadtan próbálnám túlélni a napokat, amíg nem találok egy új munkát.

De nem maradnék, mert hosszú távon nagyon le tudja építeni az ember önbecsülését, önbizalmát, és a teljesítő képességét az állandó feszültség és megaláztatás. A kreativitásnak pedig az ilyen állapot egyenesen a felszentelt gyilkosa.

És valljuk be, nem érdemes olyan helyen maradni, várva, hogy a helyzet majdcsak jobb lesz,  ahol a főnök áldását adja a munkatársak szemétkedéseire.