“2003-ban ért az a szerencse, hogy felvettek egy bankhálózat budapesti fiókjába hitelügyintézőnek. Mindig is az volt a vágyam, hogy hivatalos környezetben, szépen felöltözve, óriási felelősséggel a hátamon megmutathassam, ki is vagyok valójában. Itt az első perctől megkaptam ezt a lehetőséget, mélyvízbe dobtak, sok mindent a gyakorlatban tanultam meg és a lelkes idősebb kollégák türelmes válaszaiból. Az elért eredményeket anyagilag kevésbé ismerték el, a teljesítmény-versenyeken elért előkelő helyezések viszont meghozták a kívánt hatást. Büszke voltam teljesítményemre, kaptam kisebb jutalmakat és elmondhatatlanul jó érzés volt, hogy megfelelek a főnökeim elvárásainak, rám bármikor lehetett számítani.
Akkor is, ha egy kolléganőnek hirtelen beteg lett a gyereke, és visszahívtak a szabadságomról, vagy amikor 10-12 órát kellett egy huzamban lenyomni, 8 órában ügyfelezni, majd a háttérmunkát is elvégezni, hiszen a sok ügyfél miatt csak a fiókzárás után volt erre lehetőségünk. Félreértés ne essék, nem én voltam az egyetlen, aki így élte a húszas évei elejét. Majd közel 2 év után kevésnek bizonyult az eddig elért eredmény. Még több felelősséget akartam, még több fizetést, másik munkahelyet ahol szintén megmutathatom, hogy mit tudok. Ezekkel a gondolatokkal és elvárásokkal csináltam végig a következő hat évet. Munkahelyről munkahelyre vándoroltam, de mindig én mondtam fel egy jobb és kielégítőbb állás reményében.
Közben kialakult egy párkapcsolatom, a mai napig nem értem hogyan, hiszen annyit dolgoztam, hogy szinte alig láttuk egymást hét közben. Az utolsó munkahelyemmel elértem azt, amire mindig is vágytam, vezető lettem. Igen ám, de akkora már egészségügyi gondok is jelentkeztek az állandó túlhajszoltságtól. A koleszterinszintem az egekbe szökött, a pajzsmirigyem elkezdett rendetlenkedni és az egyébként is túlpörgött agyamat még jobban túráztattam. Állandóan ingerült voltam, a fejem minden nap szét akart robbani, fogytam 7 kilót – a 180 cm-es magasságomhoz és a 63 kilómhoz képest – és semmi sem csigázott fel. Sem egy jó étel, sem a sport, sem egy jó könyv, holott imádtam olvasni. Napközben nem ettem meg semmit csak folyadékot ittam, sokszor délután négy órakor vagy csak este ettem először. Akkor már hónapok óta álmatlansággal küszködtem. Engem mindig irigyeltek a családtagjaim, hogy 5 perc alatt bárhol el tudtam aludni. Ez megszűnt. Este tíz órakor ugyan kidőltem, de hajnali 2-3 óra között felébredtem és onnantól nem volt megállás. Nem tudtam visszaaludni. Folyamatosan a tervek elérése, a kollégákkal, a főnökömmel folytatott előre legyártott párbeszédek kattogtak az agyamban. Szorongtam a másnaptól, hogy meg fogom-e tudni oldani a felmerülő problémákat, elég jó vagyok-e abban, amit csinálok stb.
A párkapcsolatom megromlott, eltűnt az életünkből az intimitás, a szex. A kedvesem sokszor próbált programokkal meglepni, de soha nem örültem semminek és soha nem is mentem sehova. Elfelejtettem keresni a barátaimat, ideiglenes ismeretségeim, amit barátságnak gondoltam, a munkahelyemről, hasonló pozíciót betöltő személyekből álltak és nem meglepő, hogy a munkán és a kollégák közötti hirtelen fellángoló majd ugyanilyen gyorsan el is hamvadó viszonyokon kívül semmi másról nem beszélgettünk. A csapatépítő tréningeknek, sportnapoknak is pontosan ez volt a célja. Soha nem vihettük a családtagjainkat, de szinte mindig volt a közelben egy-egy boros pince vagy gondoskodtak koktélsarokról, pálinkakóstolásról, különleges szivarokról. Elhitették velünk és mi alig vártuk, hogy el is higgyük, hogy igenis ez nekünk jár. Manapság már arra gondolok, hogy miért nem járt a tudatos életmód választási lehetősége, miért nem wellness hétvégére mentünk, ahol minden az egészséges életről szólt volna, miért nem kaptunk lehetőséget szupervízióra stb.? A mostani gondolkodásmódommal már látom, hogy mit tagadtam meg magamtól, de ehhez először tönkre kellett mennie mindennek körülöttem.
A jelen: hosszú és kitartó munkával párkapcsolatunkat megmentettük, a pajzsmirigyem rendben van, a leadott 7 kg-ból 5-öt visszaszedtem, a barátaim megbocsájtottak és egy emberként lélegeztek fel, mikor felmondtam a munkahelyemen és örökre hátat fordítottam a versenyszférának. A fejem még gyakran fáj és beleesek abba a hibába is, hogy nem mindig eszem rendszeresen, de haladok. Mindez szakember, a családom és a barátaim segítsége nélkül nem ment volna.” (Rita)
A függőség tagadása az első tünete lehet a betegségnek
“A munkafüggőség egészségtelen, én is csak a karrierem miatt dolgozom ennyit, ha elértem a vágyott pozíciót, majd lassítok”, “hitelem van, törlesztenem kell, utána csak a családomnak élek”, “bármikor abba tudom hagyni’, “nem vagyok függő” – az ehhez hasonló mondatok mindennaposak.
Példáként idézzük egy aktív alkoholista megnyilvánulásait is betegségével kapcsolatban: “Bármikor le tudok állni”, “mások többet isznak”, “ma feszült voltam, csak oldottam egy kicsit a nyomást, ez ugye még nem baj’, “még ezt az egyet megiszom, és holnaptól vége”.
Mi a közös az idézett mondatokban? A függőség tagadása, ami az első tünete lehet a betegségnek.
Igen, minél többet dolgozunk, szerencsés esetben annál többet keresünk, nő a megbecsültségünk, kevésbé optimális esetben ez a feltétele a munkahelyek megtartásának, a válság beköszönése óta pedig ez még inkább így van. És ezekben a nehéz időkben ki mer arra buzdítani bárkit is, hogy lassítson, tudjon nemet mondani, esetleg legyenek határok? Én ugyan nem. Már csak azért sem, mert én is nagyon könnyen csúszok bele ebbe a hibába: a dicséret még több munkára sarkall, a negatív kritika önvizsgálatra, majd még több munkára késztet. Tehát én egy jó alanya tudok lenni ennek a fajta addikciónak.
Sokat foglalkozunk a burn-out szindrómával, a stressz káros hatásaival, a munkahelyek gyakran költenek ilyen jellegű tréningekre, csapatépítésre, látszólag azért, hogy a munkavállalóknak jobb legyen. Ám arra a legritkább esetben buzdítják őket, hogy dolgozzatok kevesebbet, ne vigyetek haza munkát, 8 óra után ne vegyétek fel a telefont, ne nézzétek meg az e-mailjeiteket. És ilyenkor a tréningek csupán tűzoltásra jók. A kolléga kiég, a hatékonyság csökken, a bevétel szintén, és jönnek a kérdések a munkáltató felől. Mi ennek az oka? Tud-e változtatni, vagy keressenek a helyére mást? Szeretne-e még itt dolgozni?
Változtatni mindig a függőnek kell
Nem értik, ők mindent megtettek, amit a vállalat megtehet. Lehet, hogy ez a valóság: változtatni mindig a függőnek kell, az igénynek benne kell megszületni. Ha ő nem motivált, akkor nyitva hagyja az utat az energiavámpíroknak, a lelketlen elvárásoknak. Ha kiugrani nem is, változtatni és enyhíteni a szorongáson mindig lehet.
Tehát vannak pozitív példák előttem a határok betartására, és vannak intő jelek, amit a szervezetem küld, ha mégis beleesnék ugyanabba a hibába. És addig a pillanatig, amíg ezek a testi tünetek csak zavaróak voltak, de nem tették lehetetlenné a munkahelyre bejutást és a 10-12 óra munkát, addig életemmel és véremmel szolgáltam a vállalatot. Majd beütött a krach, feküdtem a kórházban, nem használhattam a telefonomat, sem a számítógépet, és úgy éreztem, hogy menten felrobban a gyomrom a görcstől, nekem be KELL mennem dolgozni, muszáj, minden félbemaradt, nélkülem nem tudják megoldani, mit fog szólni a főnököm stb. És nem maradt időm, energiám, gondolatom sem arra, mi történt éppen velem, hogy elveszítettem a régóta vágyott babát. Féltem ezen gondolkozni, így azonnal menekültem vissza a munkába. Másfél év telt el ebben az őrületben, és nem értettem, miért nem sikerül újra teherbe esnem, biztosan beteg vagyok. Igen, csak nem úgy, ahogy gondoltam, nem szervi eredetű a probléma, inkább lelki. Nem tudtam elengedni, hogy egy nőnek karrier kell, majd baba, és amíg nem jön a baba, addig még többet dolgoztam, hogy még nagyobb karriert fussak be.
Ekkor jött a történetben a fordulópont, mint a mesékben. Angyal, tündér, gonosz manó, törpe, ki minek gondolja. Váratlanul kiugrottam, és belevágtam egy újba, ami félévnyi biztonságot nyújt csupán, egyedül kell dolgoznom, nem tudom, merre induljak, csak hiszek benne, mindig is erre vágytam. És elnapoltam az anya-kérdést, ez az igazi kihívás számomra, végre, kiteljesíthetem magam.
És köszönöm, jól vagyok, 3 hónap után elmúlt az émelygés, februárra várom első lurkóm megszületését. Nem tudom, ki minek látja ezt, éppen szomorú vagy boldog történetnek, én pánikot éreztem, dolgozni szeretnék, mindig, örökké, újra életemet és véremet stb. És mégis örülök nagyon. Legalább megtanultam lazítani, az a gyomorgörcs, és az első bekeményedett has érzése, ami egy stresszes helyzetnél jelentkezett, rögtön figyelmeztet, hogy felelős vagyok valaki másért. Lettek határok, és folyamatosan erősödik bennem az önérvényesítés igénye, mert “csak 6 hónapom van”, nem érek rá. Olyanná váltam, amilyen lenni szerettem volna.
Phoenix Program
HR Blog
Cvonline.hu
Találd meg álmaid állását egy kattintásra! Látogass el a www.cvonline.hu oldalunkra és böngéssz a több ezer álláslehetőség között!